Pokol és Menny
(Andree naplója)

0.fejezet, Zuhanás

1995. június huszonnyolcadikát írjuk, a helyszín Amerika, New York city. Történetünk ekkor és itt kezdődik, hogy egészen pontosak legyünk, a Szent Mária Kórház szülészeti osztályán, délután három óra hét perckor, mikor is a Colorfull család egy újabb taggal bővült mindenki örömére. A szülők, a nagyszülők és az egész rokonság öröm mámorban úszott most, hogy a kis Andree meglátta a napvilágot.
Nem is lehettek volna boldogabbak, hiszen a csöppnyi fiúra nagyon régóta vártak már. Az anya Ilien nem volt már fiatal a maga harmincnyolc évével, akárcsak férje Michael aki hét évvel volt nála idősebb. Nagyon régóta szerettek volna gyermeket, ám az asszony nem tudott teherbe esni. Többször próbálkoztak lombik programmal is, de minden hiábavalónak tűnt, míg végül a természet mégis csak megadta nekik az áldást és Ilien várandós lett.
Andreet a szülei nagy szeretetben nevelték, mindent megadtak neki amit csak kért, pedig nem voltak gazdagok. Egy egyszerű, középosztálybeli család voltak, teljes harmóniában éltek és Andree csak egyre cseperedett. Az idő gyorsan telt a fiú pedig óvodás korba lépett. A Colorfull szülők büszkék voltak, hogy kisfiúk egy kedves, aranyos gyermek lett. Andree nagyon szófogadó volt, remekül kijött a többiekkel, jól nevelt volt és fiatal kora ellenére segítőkész. Ekkor még nagyon könnyen barátkozott és népszerű volt társai körében is, akárcsak a felnőttekében. Négy éves volt amikor az óvónőknek feltűnt egy szerdai napon, amikor zenés foglalkozásokat tartottak, hogy a pici fiúnak kiváló ritmusérzéke van. Az is hamar kiderült, hogy szeret zenére mozogni, táncikálni, így szülei beíratták jazzbalettra.
Mindenkit meglepett a tehetsége és a tánc iránti mértéktelen szeretete. Egyszer megkérdezték tőle, mit jelent neki a tánc. A legtöbb négyéves talán még magát a kérdést sem értené meg, ám Andree más volt. A kicsiny fiúcska hatalmas csillogó szemekkel és széles mosollyal adta meg a maga határozott válaszát.
-A szerelmem.-Ezen szavak hallatán Ilien és Michael szemeibe könnyek szöktek és mosoly kúszott ajkaikra. Eddig a pillanatig nem hitték volna, hogy a fiúk még több boldogságot tud nekik adni, ám erre sikerült rácáfolnia.A két szülő nagyon büszke volt egyetlen gyermekére, de ennek köszönhetően annyira elvakultak, hogy észre sem vették az egyre növekvő és közeledő sötétséget.
Andree szinte csak a táncnak élt, már amennyire elmondható egy korabeli gyerekről, hogy életét egyetlen dolognak szenteli. Természetesen továbbra is játszott a többi lurkóval, és belső tulajdonságai ekkor még mit sem változtak. Ugyan az a kócos, barna hajú, hatalmas kék szemekkel rendelkező, jókedvű, nevetős kis angyalka volt. Nem tűnt fel neki, hogy a többi gyerek kezd máshogy viselkedni vele és egyre jobban kiközösítik. Ebben nagy szerepe volt Joshuának, Andree legjobb barátjának aki továbbra is mellette volt. A szőke fiú sosem hagyta magára Andreet és mindig megvédte, ha a többiek irigységből bántották, vagy csak azért, mert ahogy ők mondták „más” és „fura”. Andree betöltötte a hat éves kort, első osztályos lett és kezdte megérteni, hogy az elmúlt két évben mennyire megváltozott a közte és társai közti viszony. Minden gyerektől azt hallotta csak, hogy a tánc az lányos, és hogy ő egy különc, ami rossz, olyannak kéne lennie mint másoknak. Előfordult, hogy egy fiú szörnynek csúfolta pusztán azért, mert a kis barna hajú srác tud és szeret táncolni. Andree erős volt lélekben, nem hagyta, hogy mások rosszindulata befolyásolja és folytatta a jazzbalettet.
Szülei nem vették észre, hogy mik történnek gyermekük körül, hogy mi folyik az iskolában, hogy imádott fiúkat a többi srác minden nap zaklatja és nem telik el anélkül huszonnégy óra, hogy ne próbálnák megverni. De felróhatjuk nekik ezt? Nem... Nincs jogunk hozzá, hiszen hogyan is láthatták volna mindezt miközben Andree pontosan ugyan úgy viselkedett mint korábban, sosem panaszkodott, és Joshua is folyamatosan ott volt vele. Andree felnézett barátjára aki megvédte, verekedett helyette és ezen okból kifolyólag mindig tele volt zúzódásokkal és apróbb sebekkel. Úgy gondolta nagyon szerencsés, amiért egy ilyen igaz és hűséges barát áll mellette, így nem törődött a többiekkel. Csak  és kizárólag Joshuára hallgatott, aki biztatta, hogy folytassa azt amit mindennél jobban imád, ne adja föl álmát, hanem pont ellenkezőleg, valósítsa meg és váljon profi táncossá.
A két fiú elválaszthatatlan volt, mindent együtt csináltak és mindig ott volt az a széles, talán kissé rosszcsont vigyor arcukon. Joshua még táncolni is elkezdett miután egyszer elkísérte Andreet és a fiú mozgása teljes bűvöletbe ejtette. Innentől kezdve ugyan azon az álmon osztoztak.
Ahogy teltek az évek és a fiúk kezdtek felnőni, Andree egyre ügyesebb volt, sorra nyerte a versenyeket. Eleinte csak a városi, majd országos és nemzetközi megmérettetéseket is saját kategóriájában. Joshua azonban már közel sem bizonyult olyan tehetségesnek, mint örök pajtása és még a selejtezőkön sem sikerült tovább jutnia. Nem tudni pontosan mikor jött el az a pont, hogy a szőke fiú, aki ott volt Andreenak a kezdetek óta és aki támaszt nyújtott neki, gyűlölettel és mérhetetlen irigységgel tekintetében fordult gyerekkori barátjához. Joshua viselkedésében ugyanakkor semmi nem mutatkozott és ugyan úgy bánt Andreeval, mint az elmúlt tizenegy évben. Talán szégyellte magát és próbálta elrejteni érzéseit, de az is lehet, hogy magában szörnyű, vérfagyasztó terveket szövögetett.
A fiúk betöltötték tizenötödik életévüket. Andree egy viszonylag magas, kissé izmos, mégis vékony, igen csak jóképű fiú lett, enyhe feminin arcvonásokkal. Haját ekkor kezdte mindenféle rikító színűre befestetni, a fehértől kezdve, a piroson és lilán át a kékig minden megfordult hajkoronáján. Joshuának szintén nem volt oka panaszra, hisz átlagos magassággal, nagyon jó testfelépítéssel és izomzattal, valamint egy nagyon helyes arcberendezéssel büszkélkedhetett. Teljesen érthető hát, hogy a lányok miért nyál csorgatva néztek utánuk a gimnázium folyosóján, míg a többi fiú fintorogva, morgolódva, utálkozó pillantásokkal méregetve. A sulis zaklatások egyre jobban eldurvultak, most már nem sima verekedések voltak, hiszen a másik oldalon előkerültek kések, bicskák és bár Andreenak és Joshuának sosem esett komoly baja, Andree mégis egyre kevésbé bírta érzelmileg feldolgozni az eseményeket és pusztán a másik srác jelenléte tartotta benne a lelket. Bár belsőharcot vívott magával, és a felszín alatt szenvedett, a külvilág és különösen szülei számára a régi, megszokott arcát mutatta.
Eljött a szenteste és ezzel együtt a téli szünet kezdete, ami megnyugvást ígért a háborgó hétköznapok közepette. Legalábbis Andree ezt hitte, nem sejthette, hogy örökre megváltozik az élete és többé nem lesz semmi ugyanaz ami volt és pár óra leforgása alatt veszít el mindent.
Ahogy leszállt az est és a családok az ünnepi asztalhoz ültek, a Colorfull családot tragédia érte. Házuk pusztító tűz áldozatává vált és csupán egyetlen túlélő volt, akit életveszélyes égési sérülésekkel szállítottak kórházba.  Ez a túlélő a mi hősünk, Andree volt, hiszen nélküle nehezen folytatódhatna a történet. Szülei szerencsétlen módon életüket vesztették, őket már nem tudták megmenteni. Ilien füstmérgezést kapott, míg Michaelt a lángok vitték el. A fiatal fiút megviselték az események és mikor kínzó fájdalmak közt felébredt egy kórházi ágyban azonnal telefonált Joshuának. Zokogva könyörgött barátjának, hogy menjen be hozzá, mert most van rá a legnagyobb szüksége. Joshua nem szólt a telefonba, csak lerakta, de fél óra múlva betoppant a kórterembe, tekintete üres és ködös volt, arckifejezésére undor ült. Andree nem értette mi történik, nem tudta mire vélni azt amit látott.
-Mi a baj Joshua?-tette fel kérdését teljesen kétségbeesve.
-Nem érted mi?-jelent meg a szőkeség arcán gúnyos vigyor.- Mit gondolsz mi történt? Mitől gyulladt ki a házatok? Ennyire nem látsz a szemedtől és az egódtól?  Szánalmas vagy... Fel sem tűnt, hogy már jó ideje nem tudok rád máshogy nézni, csak gyűlölettel. Elegem volt belőle, hogy te vagy a tehetség, én meg a két ballábas idióta aki mindig megvéd és aki a pajzsod szerepét tölti be. Gondoltam ha felgyújtom a nyomi kis házatokat szenteste és te bent döglesz az nem feltűnő, hiszen a karácsonyfák könnyen lángra kapnak.- a fiú hangjában nem volt érzelem, se megbánás, se lelkiismeret furdalás.- Azonban pechem volt, mert túlélted és csak a tetves családod veszett oda. Bár ha meggondolom ez így még jobb is. Így majd te is szenvedsz úgy ahogy én, az életed örökre meglett keserítve . Üdv a pokolban.-villantott ördögi vigyort Andreera aki sokkot kapott. Nem tudott szóhoz jutni. Ahogy hallgatta azt az embert, akiben feltétel nélkül megbízott és aki elárulta, szemeibe öntudatlanul is könnyek szöktek, majd a forró könnycseppek, vízesésként gördültek végig szép ívű, de halálra rémült arcvonásain. Nem akarta elhinni azt amivel szembesítették és reménykedett, hogy ez az egész csak egy rossz álom, azonban mikor rendőrök rontottak a szobába és bilincsbe verve hurcolták el hajdani legjobb barátját, rá kellett döbbennie a kegyetlen valóságra.
A fiatal fiú megfogadta, hogy soha többé nem bízik meg senkiben, soha többé nem enged közel magához senkit, valódi gondolatait, érzéseit pedig mélyen szívébe zárja és nem engedi felszínre törni. Miután felépült nagybátyjához Eduardhoz került gyámságba. A gyászt soha nem volt képes teljesen feldolgozni, de nem hagyta, hogy ez rányomja bélyegét a táncra is és folytatta azt amit szeret. Többé nem volt ugyanaz az ember, mindenkivel bunkó, utálatos és szemét volt. Szándékosan megutáltatta magát mindenkivel és elüldözte azokat akik megpróbáltak hozzá közeledni. Kereste a bajt, verekedésekbe keveredett, de mivel nem volt jó bunyós gyakran került kórházba, vagy ha éppen nem oda akkor egy-egy éjszakára a hűvösre. Eduard igyekezett unokaöccsét visszaterelni a jó útra, de minden hiába volt, mert a srác lázadását nem tudta elnyomni. Andree rászokott a dohányzásra, kipróbálta a drogokat és bár nem volt alkoholista, rendszeresen ivott.
Egy nap mikor Andree már betöltötte a tizennyolcat váratlan ötlettel állt gyámja elé. Rátalált Angliában egy híres művészeti iskolára ahol volt tánc szak és megkérte nagybátyját, hogy odajárhasson. A férfi már nem tudott mit kezdeni a fiatal fiúval és képtelen volt rá hatni, így belement a dologba, abban reménykedve, hogy unokaöccse így majd jó útra tér, de legalábbis jobbra mint amin járt.
Andree pár héten belül már utazott is. A repülőtéren egyszer még visszanézett, de nem érezte, hogy maradnia kéne, így felszállt a gépre és már repült is álmai felé. Így került hősünk a Halfeti Rose Maria Arts Akadémiára.
Ez Andree története, ez az én történetem, amibe most belátást engedek nektek.

1.fejezet, Egy új élet

2014. február,13.

Már nem emlékszem pontosán hány órás is volt az a repülő út ami Amerikából Angliába tartott, mindenesetre éveknek tűnt mire a hatalmas gép átszelte az eget az óceán fölött és megérkezett célállomásához. Túl sok időnek, de megérte. Úgy éreztem végre van értelme az életemnek, hogy megtaláltam azt a helyet ahol valóra válhat régóta dédelgetett álmom. Jó érzés volt amikor a repülő felemelkedett, el attól az undorító talajtól, melybe már több millió ember vére szivárgott be. Tudtam jól, hogy a hely hová érkezni fogok legalább  ilyen  mocskos, de nem érdekelt, hisz az én szüleim vére nem tapad hozzá, másoké meg nem izgatott.

A vasmadár földet ért, begördült a kifutóra, az emberek pedig sorra szálltak le, köztük én is. Nem néztem senkire és semmire, nem akartam látni mások arcát, nem akartam tudomást venni róluk és létezésükről. Fölöslegesnek tartottam, elvégre ki volt zárva, hogy bármelyikükkel leállnék beszélgetni, vagy kapcsolatot alakítanék ki velük, az meg nem hiányzott, hogy ha esetleg egy idősebb nénire nézek elkezdjen nekem magyarázni, hogy mi volt amikor ő volt fiatal meg hasonlók. Már ennek a puszta gondolatától is a hideg futkosott hátamon, bár lehet csak szimplán fáztam azon a hűvös, téli napon mikor fagyos szél süvített és ami olyan zord volt, hogy képes lett volna jéggé dermeszteni az emberek szívét. Különös ellentét, hogy ennek a napnak az emléke máig melegséggel tölt el belülről. Az új kezdet, az új élet, az új reménysugár. Gyorsan szedtem lábaimat a reptér termináljában, immáron sikeresen visszaszerzett bőröndömet magam után húzva. Nem volt nagy koffer, csak egy kisebb pár napra elég ruhával, a többi holmimat már egy héttel korábban előre küldtem, hogy ne kelljen annyit cipekednem. Egyre csak kerestem a kijáratot a hatalmas épületben, és bár követtem a kijelöléseket, mégis csak egy órás bolyongás után menekültem az egyre fullasztóbb és zsúfoltabb helyiségből. Természetesen megkérdezhettem volna bárkit, hogy ugyan merre kell menni, de előbb szúrtam volna gyomron magam mintsem megtegyem, akkor ugyanis le kellett volna illedelmesen szólítani, megérdeklődni a kijárat hollétét, majd udvariasan megköszönni a segítséget.... Ez biztosan nem ment volna nekem, és minden idegszálam sikítva ellenkezett volna.

Kint a friss levegőt mélyen tüdőmbe szívtam, majd kerestem a közelben egy viszonylag csendes és kihalt területet ahol megtudok állni elszívni egy szál cigit és megnézni a telefonomon, hogy honnan indul és mikor a számomra megfelelő busz. Mázlim volt, nem kellett sokat nézelődnöm mikor is kiszúrtam húsz méterre tőlem egy üres padot. Azonnal elindultam irányába, majd megállítva előtte utazótáskámat vetődtem le rá terpeszkedve és már kotorászni is kezdtem vékonyka kabátom zsebében  kedvenc dohánymárkám doboza után, amiben ha minden igaz még lennie kellett pár szálnak egy öngyújtó barátságában. Miután megtaláltam megráztam és valóban jól emlékeztem, így elégedetten vettem számba egy szálat, majd gyújtottam meg. Hatalmas füstfelhőt kiengedve orrlyukaimon tettem el, majd vettem elő mobilom és kezdtem nyomkodni kijelzőjét. A mai kor találmányai igen csak hasznos ketyerék, hisz pár mozdulat után amit ujjaimmal tettem már  szemeim elé is tárult a menetrend. Ezt aligha tudtam volna meg tenni a szüleim korában így örülhettem, hogy nem negyven-ötven évvel korábban születtem.

A háromszázhetes járat. Ez volt az utasszállító gépjármű amire nekem fel kellett szállnom és ami már ott is állt a buszmegállóban közvetlenül velem szemben az út túloldalán és amit nem értem el, hiába rohantam át a többsávos autópályán amilyen gyorsan tudtam, mesterien cikázva, hogy el ne csapjanak. Mondanom sem kell rendesen kiakadtam amikor a sofőr orrom előtt közvetlenül csukta be az ajtókat. De csak akkor kezdtem igazán köpködni és káromkodni mikor megtudtam, hogy a következő busz másfél óra múlva jön. Leültem a  patkára és magamban kis milliószor... na jó sok milliószor  elküldtem a sofőrt a jó édes, csodálatos, tündéri anyukájába. Biztosra vettem, hogy szándékosan cseszett ki velem és most jót röhög a markába.

Ahogy gondolataimba merülve szidtam azt a drágalátosat egy vén nyanya szólított le és kezdett kioktatni, hogy ne üljek a hideg földön mert felfázok és bla bla bla a többire már nem emlékszem és igazából nem is figyeltem rá, csak fölálltam majd pár „fogd be a bagólesődet és törődj a saját dolgoddal” pillantással vonultam el egy-két méterrel odébb és gyújtottam rá. Még hallottam ahogy a nézésemről és a dohányzásról és károg valamit, de a tökömet sem érdekelte.

Másfél óra... ennyit kellett mínusz húsz fokban ácsorognom mire begördült a megállóba a következő busz. Lábujjaim szabályosan kékre fagytak tornacsukámban így amikor fölszálltam a fűtött járműre, majd jegyváltás után helyet foglaltam az maga volt a megváltás. Éreztem ahogy kezdenek kiolvadni és újra indul bennük a vérkeringés. Nagyon hamar álomba merültem a buszon így tulajdonképpen észre sem vettem és már vége is volt a három órás útnak . Ahogy megérkeztünk a végállomásra a jármű hangosbemondójára riadtam föl, majd kellően kótyagosan kezdtem szedelőzködni és vánszorogtam le róla. Öröm volt az ürömben, hogy az akadémia csupán tíz percre volt gyalog így nem kellett sokat baktatnom és nem is volt sok esélyem, hogy eltévedjek, lévén, hogy egyenesen előre, légvonalban kellett haladnom és már messziről látszott a hatalmas épület.

Utolsó szál cigimre rágyújtva haladtam az álmaim felé. Észrevettem, hogy pár ember akik mellett elhaladok megbámul és sokan utánam is néznek amit nem igazán tudtam hova tenni. New Yorkban senki nem nézelődött, ott mindenki a maga dolgával törődött és ott mindig mindenki csak rohant. Arra tudtam egyedül gondolni, hogy ebben a kisvárosban nem látnak gyakran rikító piros hajjal rendelkező egyéneket, főleg nem kiskorúakat akik mellé még dohányoznak és egy bőröndöt húznak maguk után. Bár... ha jól tudom Európában tizennyolc éves kortól számítanak nagykorúnak, nem úgy mint kint Amerikában ahol huszonegytől. Na, piros pont a földrésznek.

Megálltam a hatalmas kapuk előtt és csak bámultam rájuk. Még nem léptem be, és nem azért mert a bagó még kilógott a számból, elvégre a szabályokat pont telibe le se. Nem, nem erről volt szó. Csupán nem bírtam elhinni, hogy ez most a valóság és itt vagyok. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. Végül nagy levegőt vettem elpöcköltem a csikket és átléptem a küszöböt ami számtalan lehetőség ajtaját nyitotta meg előttem.

Szinte már sötét volt így az udvari világítás égett én pedig teljes fényárban úszva lépdeltem és ha nem rólam lett volna szó biztos, hogy egy halványka mosoly is kiült volna arcomra, de nem tette. De a szívem, a szívem az mosolygott, sőt nevetett örömében. Először a főépületbe kellett ellátogatnom, azon belül pedig az igazgatóságra ahol egy nagyjából félórás beszélgetés után az igazgatóval a tánctanár körbevezetett. Őszintén, nem maradt meg semmi az épület alaprajzából, egyedül a táncterem helye. Aztán szerencsére vége volt a kis túrának is és a tanár úr elkísért a koleszba ahol csoda vagy sem egy újabb idegesítő banyával találkoztam. Igen jól sejtitek a házinénivel, a portásnővel akivel biztos, hogy kölcsönösen megfogjuk keseríteni egymás életét.

-Tisztázzunk néhány szabályt fiatal ember.-kezdett bele Miss Trust a ráncos nagyanyó.-Nem tűrök dohányzást a kollégiumomban. Önről pedig Andree igencsak erősen érződik a bagó szag.-bökött mellkason, mire csak fapofával vállat vontam.

-Ne aggódjon nem fog sokat látni ebben a koszfészekben, szóval én a maga helyében nem ettől félnék a legjobban.-fintorogtam miközben megcsillogtattam csodálatos személyiségemet. Igazából nem is nézett ki rosszul a hely, sőt kifejezetten pofás kis épület volt, az-az nagy épület, de ezt nem vallottam volna be neki. Láttam ahogy a boszorka arca vörösödik,  Leo a tánctanár pedig felhúzza a nyúlcipőt.

-Ha nincs más én léptem. Csá.-fordultam sarkon és bőröndömmel együtt elindultam fölfelé miközben belül nevettem azon, hogy micsoda sértéseket vág épp a fejemhez a néni.

Egészen a harmadik emeletig fel kellett csoszognom, de ott szerencsére már nem kellett messzire mennem a szobámig, hiszen a második ajtó volt az balra a lépcsősortól. Beillesztettem a százhármas szoba zárjába a kulcsot, majd elfordítottam és beléptem. Odabent két ágy volt, két szekrény, két szék, két asztal, két éjjeliszekrény és egy minihűtő. Első gondolatom az volt, hogy  mindjárt fölkötöm magam ha osztoznom kell bárkivel is a szobán, de szerencsére nem így történt és bár két személyes volt, én mégis egyedül voltam beosztva a helyiségbe.

Az egyik sarokban már ott voltak a dobozaim, így azok mellé hajítottam útipoggyászomat és ledőltem a láthatóan frissen vetett ágyba, majd csak bámultam a plafont egészen addig míg azt nem éreztem, hogy szempilláim egyre nehezednek. Ekkor előtúrtam pár tiszta ruhát, egy törölközőt, tisztálkodó szereket és elvonultam a fürdőszobába zuhanyozni. Csak ledobtam magamról sötét szürke, szűkített szárú nadrágomat, szürke dzsekimet, fekete pólómat, majd alsónadrágomat és zokniaimat is. Megnyitva a csapot hagytam had melegedjen a víz kellő hőfokra, közben pedig újra meg újra szemügyre vettem a tükörben hátamat amin nem akart halványodni az a hatalmas heg ami az egészet befedte. Lassan beálltam az alázúduló, szinte tűzforró vízcseppek alá és áztattam alattuk testemet.

Nem is tudom mikor esett utoljára ilyen jól a zuhanyzás, vagy, hogy esett-e valaha ilyen jól. Íves gerincvonalamon, hosszú, kecses karjaimon és lábaimon, ágyékomon, enyhén feminin, ugyanakkor férfias arcomon sebesen gördültek le a cseppek én pedig félórán keresztül élveztem azt a csodás érzést mikor is megfagyott idegsejtjeim és izmaim felolvadnak. Elzárva a vizet tekertem csípőmre törölközőt, majd mentem ki, vissza a szobámba ahol aztán csak egy tiszta bokszert húztam föl és így bújtam be a takaró alá. Könnyen elaludtam, szerintem a hosszú és fárasztó utazástól, vagy az izgatottságtól, nem tudom pontosan, de nem kellett hozzá tíz perc sem.

2014. február,14.

Vacogva ébredtem és éreztem, hogy valami nem stimmel. Rázott  hideg, mégis melegem volt, ráadásul nem tudom szavakkal leírni mennyire fájt a fejem, mintha háromszor rúgtam volna be előző este és háromszorosan lennék másnapos, csak most épp nem volt hányingerem, viszont a szoba ugyan úgy forgott velem. Sosem voltam az a személy aki a föld legjobb immunrendszerével bírt, sőt még egy normálissal sem, lévén, hogy világ életemben könnyen megbetegedtem és úgy tűnik, most is sikerült összeszednem egy jó kis megfázást.

-Francba...-nyüszögtem miközben lassan kikeltem az ágyból szemeimet dörzsölgetve. Ügyelnem kellett rá, nehogy hirtelen a padlón találjam magam, mert a szédülés egyszerűen nem akart elmúlni. Kóvályogva, tántorogva csoszogtam el a fürdőszobáig ahol meleg vízzel megmostam arcomat, majd a szokásos reggeli rituálékat, mint fogmosás, borotválkozás, s a többi bevettem egy láz- és fejfájás csillapítót, majd fölöltöztem. Nem álltam neki flancolni ezúttal sem. Kedvenc fekete szűkített szárú nadrágomba, fekete-szürke csíkos pólómba és egy vastag szürke kapucnis pulcsiba bújtam, majd egy szintén hasonló színű „csöves” sapkát húztam fejemre.

Pár perccel később a harmadik emeleti folyosón tornacipőim talpának nyikorgását lehetett hallani. Az ebédlő irányába tartottam, hogy reggelire bekapjak pár falatot, ha nem is sokat, ugyanis éhes egyáltalán nem voltam, de hülye sem és tudtam, hogy szükségem van az energiára. Megálltam a lépcsők előtt és lefelé bámultam. Választhattam volna az egyszerű, normális módját is a rajtuk való lejutásnak, de lusta voltam sétálni, így a gyors megoldás mellett tettem le voksomat és a korláton lecsúszva igen hamar a földszintre értem. Első dolgom volt a földet érés után szétnézni, hogy a közelben van-e a banya és készüljek vagy sem az újabb fejmosásra, de szerencsére nem láttam semerre. A biztonság kedvéért olyan gyorsan surrantam ki az ajtón az udvarra ahogy csak tudtam. Hüvös reggel volt, mégis melegebb mint tegnap este, odakint már több diák is mászkált, de senki nem figyelt fel rám így zsebre vágott kézzel indultam el a főépület irányába. Ha emlékeim nem csalnak, amire azért van némi esély, akkor ott kell lennie az étkezőnek.

Elhaladva az ablakok előtt be-be pillantottam rajtuk, ekkor tűnt fel, hogy az étkezdét bár megtaláltam kintről, de rengetegen tolongnak odabent. Utáltam az embereket, főleg ha sokan voltak, mindig arra törekedtem, hogy elkerüljem a zsúfoltságot, de bent esélyem sem lenne...

-Asszem kilógok a városba inkább.-húztam félre szám szélét unottan, majd sarkon pördültem és a hatalmas kapukra pillantottam. Vagyis, azokra pillantottam volna ha nem áll meg velem szemben egy srác.

-Tilos elhagyni engedély nélkül a iskola területét. Nem tudtad?-vont kérdőre a magas, széles vállú, hosszú fekete hajú és kék szemű, rettentő mód irritáló (legalábbis nekem)fiú. Nem lehetett idősebb nálam, max egy évvel.

-Mi közöd hozzá, hogy mit csinálok? Törődj a saját dolgoddal. Úgy se kapnak el, ha csak te nem pofázol, de úgy sem fogsz, mert ha igen, rohadtul nem jársz jól.-hangom monoton, arcom rezzenéstelen volt. Arra számítottam, hogy a gyerek most majd biztos neki áll pampogni, de csak elmosolyodott én meg egy pillanatra meglepődtem, bár ez nem látszott.

-Új vagy itt mi? Én Steve vagyok. Látom nem vagy tisztában a helyi szokásokkal. Na akkor én majd elmagyarázom neked.-vigyorgott mint valami idióta. Ettől egy kisebb fintor húzta meg magát arcvonásaim közt.

-Magyarázd a seggemnek.-kerültem ki is mentem tovább. Ő volt az a fajta ember akit a legjobban gyűlöltem. lelkes, azt hiszi mindenki a barátja lesz ha ilyen bárgyú mosoly van az arcán napi huszonnégyben és nem fogja föl, ha valaki leakarja koptatni.

-Ugyan már öcsi.-nyúlt utánam karjával, de egy határozott mozdulattal félre csaptam és szikrát szóró pillantásokkal mértem végig újra, majd egy jó mély levegő után tova haladtam. Nem voltam hajlandó a továbbiakban tudomást venni róla és marhaságairól.

-Óóóóó ééértem, te az a tipikus rossz fiú vagy mi? Aki keménynek mutatja magát. Na ha már lebeszélni úgy sem tudlak róla akkor veled megyek, nekem van kilépőm,  azzal plusz egy főt is kivihetek. És hova megyünk?  gondolom kajálni akarsz ugye? Tudom szokatlan, hogy olyan sokan vannak az ebédlőben, néha engem is zavar, de amúgy általában nem, sőt pont ellenkezőleg...-és csak mondta és mondta és mondta és mondta azzal a tipikusan izgága, nyughatatlan hangsúllyal, ami szöges ellentétben állt mély férfias hangfekvésével. Egész úton be nem állt a szája, pedig vagy húsz percig koslattunk a városban, míg találtunk egy éttermet, vagyis találtam ő megkövetett mint valami pincsi kutya. Csodálkoztam, hogy még nem fulladt meg, mert levegőt azt nem vett, hacsak nem tanult meg úgy lélegezni, hogy közben egy pillanatra sem hagyja abba a szövegelést. Egy egyszerű kis kávézóra esett választásom ahol alig egy-két ember volt. A teraszon foglaltam helyet és vártam, hogy kijöjjön a pincér felvenni a rendelésem, közben  Steve vagy ki önkényesen helyet foglalt a másik széken mire csak megforgattam szemeimet. Az asztalra könyökölt miközben enyhén előre hajolt és engem bámult... de... legalább már nem dumált.

-Mégis mit bámulsz? Nem láttál még fehér embert?-vontam föl egyik szemöldököm miközben karjaim összefontam mellkasom előtt.

-Csak azon gondolkodtam egy olyan cuki pofival rendelkező srác mint te miért ilyen mogorva mindenkivel. Tudod kifejezetten népszerű is lehetnél.-vigyorodott el ismét. Teljes kiakadás következett be nálam mikor meghallottam a „cuki pofi” kifejezést.

-Na jó... Most volt belőled elegem. Azonnal takarodj innen és hagyj engem békén!-förmedtem rá, miközben fölemeltem hangomat, de még nem kiabáltam. Komolyan, nem tudom hogy nem vettem észre egyből, hogy ő mégis melyik irányba hajlik... már az is ahogy rám néz. Rosszul vagyok tőle, ha belegondolok, hogy ő komolyan azt hiszi én is olyan vagyok mint ő.

-Jaj ugyan már, nem kell megjátszanod magad. Elég rád nézni, a hajad, az arcod, a gyönyörű tartásod.-kacsintott rám mire azonnal fölpattantam és minden további nélkül vettem szapora lépteket valamerre, akármerre, csak messze tőle.Hogy jön ő ahhoz, hogy csak így helyettem döntsön? Mégis mi a francot képzel magáról? ÉN NEM VAGYOK MELEG!!! Nagyon felhúzott, a gyomrom görcsbe ugrott és remegtem az idegtől. Nem tudtam hol vagyok, de nem is érdekelt, szemeim végigpásztázták a környéket és egy dohánybolt után kutattak. Szükségem volt egy szálra, vagy kettőre, inkább egy dobozra. Vagy félórán át kóvályogtam mire találtam egyet, így gyorsan betértem oda ahol alaposan bevásároltam és egyből egy kartonnal vettem, mert ha igaz, hogy nem jöhetünk ki a suli területéről akkor nem lesz valami sok lehetőségem venni ha elfogy. Az eladónő kissé furán nézett rám, majd még mielőtt fizethettem volna elkérte a személyimet, úgy tűnik nem hitte el, hogy nagykorú vagyok. Nem volt kedvem sokat vacakolni, így gyorsan megmutattam, majd a kezébe nyomtam a pénzt és távoztam az üzletből. A városi park pont szemben volt az utca túloldalán, így automatikusan arra gondoltam, majd ott lenyugszom kicsit, így áthaladtam az úttesten és kerestem egy eldugottabb helyre eső padot ahol letelepedtem, majd rágyújtottam.